Catherine Wiley, a Katolikus Nagyszülők Egyesülete alapítójának jegyzete a 2024. május 16-án, a Világiak, Család és Élet Dikasztériuma által szervezett online találkozón elhangzott előadásáról
Küldetésünk:
„Segíteni a nagyszülőket a hit továbbadásában és az imát a családi élet középpontjában tartani”.
Jó napot kívánok, hálás vagyok a lehetőségért és a megtiszteltetésért, hogy megoszthatom Önökkel gondolataimat „A nagyszülők és idősek lelkipásztori gondozása” rendkívül fontos témájáról.
A Katolikus Nagyszülők Egyesületének küldetésnyilatkozata: „segíteni a nagyszülőket a hit továbbadásában és az imát a családi élet középpontjában tartani”. Ezt a küldetést igyekeztünk hirdetni az elmúlt 25 évben. Kezdve az első Zarándoklattal a Nagyszülőkért, Szent Joachim és Szent Anna, Jézus nagyszülei tiszteletére, a mi Mária-kegyhelyeinken, a Walsingham-i Miasszonyunk és az írországi Knock-i Miasszonyunk kegyhelyén.
Egyesületünk mára exponenciálisan növekedett, és ma már több mint 70 országban működő világméretű szervezet. Ez aligha meglepő, a nagyszülők és az idősek mindenhol ösztönösen felismerik azokat az óriási kihívásokat, amelyeket a szélsőséges individualizmus jelent egy erősen szekularizált társadalomban – ami „nem csak a fiatalok” erkölcsi, fizikai és lelki életét fenyegeti, hanem egyre inkább az idősek egyre növekvő populációját is.
Hányszor hallottuk már idős embertől, hogy „Nem akarok túl sokáig élni, és nem akarom egy idősek otthonában végezni”. Nem szeretnék senkinek sem a terhére lenni!!” Milyen elkeserítő! Micsoda vád ez ellenünk azoktól az emberektől, akik szerettek és gondoskodtak rólunk egész életünkben.
Talán közhelyes, de legalábbis magától értetődő kijelenteni, hogy nagyszülőnek lenni nem egyszerűen a biológiai vagy családi kapcsolatból fakadó tény, hanem mindenekelőtt hivatás is. Hasonlóképpen, idősebb embernek lenni is hivatás, hogy újfajta életet éljünk, melyben az idő és a tapasztalat adta különleges képességekkel viszonyuljunk másokhoz.
Az idő és az öregedés különleges kihívásokat hozhat magával, mint például a legyengülés vagy betegség, de ezek nem elkerülhetetlenek, és nem is feltétlen velejárói az öregedésnek vagy a nagyszülői létnek. Azonban ha elérkeznek, akkor magukkal hoznak egy olyan szemléletet és tapasztalatot, amely egyedülálló és értékes lehet az egyén és az egész közösség számára.
Az empátia, a szolidaritás és a szenvedés megértése azt jelentheti, hogy a közösség idősebb tagjai és a nagyszülők a fiatalabbak és az unokák számára a támogatás természetes forrásaivá válnak. El kell azonban kerülni a sztereotípiákat. Sok nagyszülő és idős ember fizikailag és intellektuálisan is rendkívül aktív. Számos országban ők alkotják a gazdaság kulcsfontosságú területeinek gerincét. Az egyház számára döntő jelentőségű, hogy idősebbek és a nagyszülők alkotják a közösségeket és az óriási önkéntes munkaerő nagy részét, amely lehetővé teszi az egyház számára az intézményi működést helyi, országos és globális szinten. Mindemellett a nagyszülők és az egyházi közösség idősebb tagjai kulcsszerepet játszanak a hit átadásában a fiataloknak egy olyan világban, ahol a szülőkre gyakran sokféle nyomás nehezedik, és képtelenek vagy vonakodnak részt venni gyermekeik hitének formálásában.
Az idő és az élettapasztalat megannyi ajándékkal szolgál, és sok erényt segít tökéletességre fejleszteni. A tapasztalat és a bölcsesség segít az idealizmus hamis istenének ellensúlyozásában, amely sokszor figyelmen kívül hagyja a jóságot, miközben a tökéletességre törekszik. Akiknek unokái küszködnek identitásuk megtalálásával a mai világban, vagy akiknek a kapcsolatai messze nem az „ideális” pályát követik, felismerik a minden ember életében jelen lévő alapvető emberséget és a szeretet erejének lehetőségét. Emellett ismerik az elfogadás képességét, azaz az adott embert olyannak látják, amilyen, és nem olyannak, amilyennek szeretnék látni.
A tapasztalat és a remény ellensúlyozni tudja a cinizmus áradatát, amely túl gyakran feltételezi a legrosszabbat, és nem látja az előre vivő utat. A felnőtt gyermekekkel és unokákkal járva a kísérés hosszú útját az élet által állított kihívások bonyolult és zűrzavaros sokféleségén keresztül, gyakran hosszabb távlatok tűnnek fel, ahol a remény konkrét tapasztalatokban gyökerezik. Így válik a nagyszülők és az idősek hivatásává a buzgóság és remény felmutatása mások számára. Hasonlóképpen, a tapasztalat és a hit lehetővé teszi az új befogadását. Az idősebbek Istenbe és embertársaikba vetett hitükben megbizonyosodva, világítótornyot jelenthetnek a fiatalabbaknak és a tapasztalatlanabbaknak. Felismerik, hogy az új nem jelenti a régi elhagyását, sem a hagyományok semmissé tételét. Szent John Henry Newman szavaival élve, „növekedni annyi, mint változni, és tökéletesnek lenni annyi, mint sokszor változni”. Amikor már sokszor kellett változnunk, megértjük a félelmeket és az ezzel járó lehetőségeket, amelyekkel segíthetünk mások vezetésében.
A tapasztalat és a kor legfőképpen a szeretetben való növekedésre és tökéletesedésre ad lehetőséget.
Ez egyesek számára a házastársi szeretetet, mások számára a gyermekek és unokák, a felebarát és a tágabb értelemben vett emberiség iránti szeretetet jelenti. A keresztény nagyszülő vagy idős ember számára ez mindenekelőtt az Isten iránti szeretetre és a Krisztussal való találkozásra vonatkozik, ami a kapcsolatok és a tapasztalatok révén lehetséges. Egy katolikus nagyszülő számára ez a szentségek és az imádság által alátámasztott lelki életben gyökerezik. Mindezek az erények a tanúságtételben, az evangelizációban és a katekétikus életmódban nyilvánulnak meg, amely meghatározza a nagyszülő és az idős ember hivatását. Az erényeket természetesen a gyümölcseikről ismerjük meg, és ezek a szolgálatokon keresztül mutatkoznak meg. Két kulcsfontosságú szolgálatot javasolnék a nagyszülőkkel és az idősekkel kapcsolatban. Az első a nagyszülők és idősek munkája. Amint azt már említettem, a nagyszülők és az idősek nagyon aktívak számos területen. A közös tapasztalatok révén egymást szolgálják, és segítenek a náluk fiatalabbaknak azáltal, hogy megosztják ezeket a tapasztalatokat és meglátásokat, és merítenek az általuk elsajátított erényekből. A fiataloknak óriási és újszerű kihívásokkal kell szembenézniük egy olyan világban, amelyben a technológia és az erkölcs elszakadt az értékektől, amelyek az emberi lét alapját képezik. A nagyszülők nélkülözhetetlen horgonyt jelentenek a bizonytalan világban. Az idősek vagy nagyszülők szolgálatát túl gyakran úgy tekintik, mint olyasvalakiét, akinek gyakorlati vagy aktív szolgálata véget ért. Sokan úgy vélik, hogy az ő szerepük az aktív szolgálatban lévők támogatását segítő ima. Ez rossz színben tünteti fel mind a szolgálat, mind az imádság fogalmát. Az imádság soha nem volt passzív dolog azok számára, akik elszakadtak az aktív munkától. Még a leginkább szemlélődő egyének és közösségek is folyamatosan felismerték a bensőséges kapcsolatot az ima és a cselekvés között. Az ima és a cselekvés e bensőséges kapcsolata jellemzi az idősek és a nagyszülők szolgálatát. A nagyszülők gyakran a felnőtt gyermekek és unokák fő támogatói, megkönnyítve a gazdasági aktivitást, a nevelést és a vallásos életet, amely minden család számára elengedhetetlen. Sokszor a nagyszülők azok, akik a fiatal gyermekeket a szentségekhez segítenek, és támogatják a nevelésüket. Gyakran az idősek azok, akik meglátogatnak és támogatnak másokat, akik gyengék vagy rászorulók. Sokszor a nyugdíjasok takarítják a templomokat, gondoskodnak a karbantartásról és a szeretetszolgálatról, ami lehetővé teszi a plébániai élet tágabb közösségének kialakulását. A nagyszülők és az idősebbek azok, akik tanúságot tesznek és az evangelizáció pillanatait felvállalják, hogy időseket és fiatalokat bevonzzanak az egyházba vagy vissza az egyházba.
A nagyszülők és az idősek szolgálata tehát összetett és többdimenziós. Ez egy olyan szolgálat, amely támogatja mások szolgálatát, ugyanakkor önmagában is értéket képvisel és támogatásra szorul. Ezért nemcsak a nagyszülők és idősek szolgálatáról beszélhetünk, hanem a nagyszülők és idősek iránti szolgálatról is. Ebben benne van a kortól függetlenül minden ember igényeinek kielégítésére irányuló szolgálatot, mindazon szükségletekét, melyek elesettségünkből és eredendő sebezhetőségünkből fakadnak. Ezek némelyike az életkor és a többgenerációs családok támogatásának igényei miatt hangsúlyosabbak lehetnek, ezért tekintettel kell lenni az idősek sebezhetőségére. E szolgálat nagy része ugyanakkor az idősek és nagyszülők által nap mint nap végzett aktív és értékes munkájának támogatására irányul. Lelki, érzelmi és gyakorlati igényeiket az egyház nagymértékben támogathatja és támogatja is. Elképzelhető, hogy nem ismerjük eléggé az idősek és a nagyszülők sajátos szükségleteit, ezért most szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy ezt a területet alaposabban kell tanulmányozni, hogy jobban támogathassuk az ő szolgálatukat és az őket támogatók szolgálatát. Ez hozzá fog járulni ahhoz, hogy túllépjünk az előítéleteken és előfeltételezéseken, és túl kell lépnünk azon az ageizmuson is (az életkor szerinti diszkrimináción), amely akadályozza az időseket és a nagyszülőket az egyházban és a világi társadalomban. Emellett segítene megkérdőjelezni a világi társadalomban uralkodó nézetet, amely leértékeli az életet, akár a születés előtt, akár az élet vége felé tartva. Az élet teljességének és annak teljes dicsőségének elismerésével és ünneplésével olyan etikát konkretizálhatunk, amely megvédi a kiszolgáltatottakat.
Ennek elérése érdekében talán a legnagyobb kihívás elé nézünk. Míg a szolgálat a nagyszülők és az idősek részéről és részére az egyház élete szempontjából kulcsfontosságú, annak megvalósítása a benne rejlő összes lehetőséggel mindenekelőtt a velük együtt megvalósuló szolgálatot feltételezi. Ehhez meg kell hallgatni azokat, akiket gyakran nem hallgatnak meg, és komolyan kell venni tapasztalataikat és igényeiket. Röviden, a szinodalitás konkrét megnyilvánulására lesz szükség. Hiszem és remélem, hogy ez a mai találkozó ennek egy fontos eleme. Ezért dolgoztunk együtt Szent II. János Pál és XVI. Benedek pápákkal, hogy támogassuk a Nagyszülők Világnapját és az Imát a nagyszülőkért. Ferenc pápával azon dolgozunk, hogy megmutassuk a világnak, hogy a nagyszülők és az idősek központi szerepet játszanak az életben, annak minden területén. Reméljük és imádkozunk, hogy ez a megtisztelő és nagyszerű ajándék, mint a „Nagyszülők és Idősek Világnapja” meghirdetése, ugyanolyan figyelmet és befektetést kapjon, mint más kezdeményezések, például az Ifjúsági Világtalálkozó kap.
A negyedik világnapra július 28-án kerül sor, tehát mindig július negyedik vasárnapján, amely egyben Szent Joachim és Szent Anna napjához a legközelebb esik. Nem kell feltalálnunk a spanyol viaszt, elég, ha csak részeseivé válunk az ünnepnek.
Számos jól működő szolgálat van a nagyszülők és idősek számára, amelyek most már szilárdan megalapozottak a Püspöki Konferenciákban, különösen a Fülöp-szigeteken.
Világosan látjuk és tudatosítani szeretnénk, hogy az időseknek és a nagyszülőknek szerepük van a jövőben és nem csupán a múlttal való folytonosságot képviselik. Az az értelmezés, hogy az idősek csak a múltat képviselik, és nincs jövőjük, a világi társadalomban az életet leértékelő ageizmus alapja, amely sajnos az egyházban is jelen van.
A nagyszülők és az idősek törekednek arra, hogy családjukat, az egyházat és a társadalmat mint egészet szolgálják. Egyházként lehetőségünk van arra, hogy teret adjunk a bennük rejlő lehetőségnek, és megmutassuk a világnak az élet értékét minden életkorban és minden életszakaszban.
Catherine Wiley – a Katolikus Nagyszülők Egyesületének alapítója
Forrás: https://www.laityfamilylife.va
Kép: https://www.laityfamilylife.va, https://www.catholicgrandparentsassociation.org/
A közzétett szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel engedélyezett.
