Június 1-én, húsvét hetedik vasárnapján, Urunk mennybemenetelének ünnepén délelőtt a Szentatya ünnepélyes szentmisét mutatott be a Szent Péter téren a családok, gyermekek, nagyszülők és idősek jubileuma alkalmából.
Részletek XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordításából
Az evangéliumban [Jn 17,20–26] azt hallottuk, hogy Jézus imádkozik értünk az utolsó vacsorán (vö. Jn 17,20): Isten emberré lett Igéje, aki immár földi életének vége felé közeledik, ránk, testvéreire gondol, és a Szentlélek erejében áldást, könyörgést és dicséretet intéz az Atyához. Amikor pedig ámulattal és bizalommal telve belépünk Jézus imájába, az ő szeretete minket is bevon egy nagy projektbe, mely az egész emberiséget érinti.
Krisztus ugyanis azt kéri, hogy mindannyian „egyek” legyünk (Jn, 17,21). Ez a legnagyobb jó, amit csak kívánni lehet, mert ez az egyetemes egység valósítja meg a teremtmények között a szeretetnek azt az örök közösségét, amely magával Istennel azonosul: az Atyával, aki az életet adja, a Fiúval, aki azt befogadja, és Lélekkel, aki azt megosztja.
Az Úr nem azt akarja, hogy az eggyé válás érdekében egy névtelen tömeghez hasonlóan különbséget nem ismerő masszává váljunk, hanem azt akarja, hogy eggyé legyünk: „Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk” (Jn, 17,21). Az egység tehát, amelyért Jézus imádkozik, olyan közösség, amely azon a szereteten alapul, amellyel Isten szeret, amelyből az élet és az üdvösség a világba jön. És mint ilyen, mindenekelőtt ajándék, melyet Jézus hoz el. Isten Fia ugyanis az ő emberi szívével fordul az Atyához, amikor azt mondja: „én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél” (Jn, 17,23). (…)
Szeretteim, az életet azelőtt kaptuk, mielőtt akartuk volna. Ahogy Ferenc pápa tanította, „minden ember gyermek, de egyikünk sem maga döntött arról, hogy megszületik” (Úrangyala, 2025. január 1.). És nem csak erről van szó. Amint megszülettünk, másokra volt szükségünk az élethez, egyedül nem boldogultunk volna: valaki más mentett meg bennünket, aki gondoskodott rólunk, testünkről-lelkünkről egyaránt. Tehát mindannyian egy kapcsolatnak, vagyis az emberség és a kölcsönös gondoskodás szabad és felszabadító kötelékének köszönhetően élünk. (…)
Szeretteim, ha így szeretjük egymást, Krisztus alapján állva, aki „az alfa és az ómega”, „a kezdet és a vég” (vö. Jel22,13), akkor a béke jelei leszünk mindenki számára, a társadalomban és a világban. És ne feledjük:
a családokból születik a népek jövője.(…)
Az elmúlt évtizedekben olyan jelet kaptunk, amely örömmel tölt el és elgondolkodtat bennünket: arra utalok, hogy házastársakat avattunk boldoggá és szentté, és nem külön-külön, hanem együtt. Gondolok itt Louis és Zélie Martinra, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz szüleire; továbbá Boldog Luigi és Maria Beltrame Quattrocchira, akik a múlt században Rómában éltek családi életet. És ne feledkezzünk meg a lengyel Ulma családról sem: szülők és gyermekek, egyek a szeretetben és a vértanúságban. Azt mondtam, hogy ez elgondolkodtató jel. Igen, azzal, hogy az Egyház a házastársakra mint példamutató tanúkra mutat, azt üzeni nekünk, hogy a mai világnak szüksége van a házastársi szövetségre, hogy megismerje és elfogadja Isten szeretetét, és hogy az ő egyesítő és kiengesztelő erejével legyőzze azokat az erőket, amelyek bomlasztják a kapcsolatokat és a társadalmakat.
Ezért hálával és reménnyel teli szívvel mondom nektek, házaspároknak: a házasság nem eszménykép, hanem a férfi és nő közötti igaz szeretet kánonja: a teljes, hűséges, termékeny szereteté (vö. Szent VI. Pál pápa: Humanae vitae enciklika, 9).
Miközben egy testté alakít benneteket, ugyanez a szeretet képessé tesz arra, hogy – Isten képmásaként – életet adjatok.
A teljes híradás elérhető ITT.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Magyar Kurír
Fotó: Vatican Media