Az első nevelési környezet mindig a család marad, a szavaknál beszédesebb apró gesztusokban. Nevelni mindenekelőtt azt jelenti, hogy kísérjük a növekedési folyamatokat, sokféleképpen jelen vagyunk, hogy a gyermekek minden pillanatban számíthassanak szüleikre. A nevelő olyan személy, aki szellemi-lelki értelemben „teremt”, és mindenekelőtt aki „kockára teszi magát” azáltal, hogy kapcsolatot létesít. Apaként és anyaként fontos, hogy a napról napra megszerzett tekintély révén kapcsolódjatok gyermekeitekhez.
Biztonságra van szükségük, hogy legyen bizalmuk bennetek, életük szépségében, és az a bizonyosság töltse el őket, hogy sosincsenek egyedül, bármi történjék is.
Továbbá, ahogy már volt alkalmam megjegyezni, nőtt a világiak identitásának és küldetésének a tudatossága az Egyházban és a társadalomban.
Az a küldetésetek, hogy a munka világában való jelenlétetekkel átalakítsátok a társadalmat, és elérjétek a családok igényeinek figyelembevételét.
A házastársaknak is kezdeményező szerepet (primerear) [2.] kell vállalniuk a plébánián és az egyházmegyei közösségen belül javaslataikkal és kreativitásukkal, követve a karizmák és hivatások komplementaritását mint az egyházi közösség (kommunió) kifejeződését; a „házastársaknak különösen feladatuk, hogy pásztoraikkal karöltve együtt járjanak más családokkal, hogy segítsék a gyengébbeket, és hirdessék, hogy Krisztus a nehézségekben is jelenvalóvá teszi magát.” [3.]
Ezért arra buzdítalak benneteket, kedves házaspárok, hogy vegyetek részt az Egyház életében, különösen a családpasztorációban. Mert „a küldetésért való közös felelősség arra hívja […] a házastársakat és a felszentelt szolgálattevőket, különösen a püspököket, hogy gyümölcsözően együttműködjenek a családegyházak gondozásában és megőrzésében”. [4.]
A teljes levél elérhető ITT.
Forrás: Magyar Kurír
Kép: Vatican News
