Újra Munkácsról

Kedves Imádkozók!

Régen nem írtam, gondoltam, adok egy kis hírt magunkról és újból kérlek Titeket az imádságra.
Látom, hogy a hírekben már nem nagyon szerepel az itteni háború, ami teljesen érthető. Mindenki belefárad, még kívül is – itt belül pedig végképp. Mert a sok tragédia a hírekből tűnt csak el, a valóságban sajnos teljesen jelen van. Nálunk továbbra sem a fegyverek okozzák a legnagyobb nehézségeket, hanem a férfiak még tovább fokozódó vadászata és annak következményei. Megint számos történetet sorolhatnék, hogyan vittek el a saját kertjéből pár hónappal a 60. születésnapja előtt (ami a felszabadulást jelentené) valakit, akiről azóta sem hallott a családja, hogyan tűnt el az ötgyerekes családapa; arról, hogy lassan felőrlődnek idegileg a bujkálók és azok, akik soha nem tudják, beérnek-e a munkahelyükre vagy sem.
Szinte lehetetlen szakembert, sofőrt találni, bármit, amihez férfi kell. Ha nagy szerencséje van az embernek, talál egy nyugdíjast, aki még nem ment ki és aki szabadon mozog.

A férfiak természetesen továbbra sem léphetik át a határt, a fiúk nem tudnak hazajönni, a szétszakítottságot is egyre nehezebben viselik a családok.
Külön kérlek, hogy imádkozzatok a házasságokért, egyre több a válás, nem bírják évekig a külön-létet.

Akik tudnak, azok közül egyre többen mennek ki. Vége az iskolaévnek, ilyenkor kell végbevinni a váltást, már nem bírnak tovább abban reménykedni, hogy egyszer majd vége lesz a háborúnak és normális lesz minden. Sajnos, nem lesz az… A falvak közül vannak, ahol már csak idősek laknak; a 85 éves néni ápolja a szomszéd 90 évest, a gyerekek kint vannak valahol Európában. Közben épp a múlt héten olvastam egy rendeletről, hogy a „Ház a faluban” program keretében a Kárpátalján üresen álló házakba kelet-ukrajnaiakat költöztetnének…

Kérlek, imádkozzatok egy  kedves ismerős (és még sok más) kiköltöző családért, hogy megtalálják a helyüket és a közösségüket.
Egy (és még sok) anyukáért, akinek elvitték a férjét és a nagy család minden terhe rajta van.
A karitászos munkatársainkért, akik közül sokról látom, hogy már nagyon nehezen bírják és igazából nekik is segítségre lenne szükségük.
A háborúból sérülten hazajött férjért, aki már pszichésen is „nem az az ember”.
És nagyon kérlek, hogy imádkozzatok a reményért, mert anélkül nem lehet normálisan élni…

De kérünk szépen imát a nyári táborokért, lelkigyakorlatokért is. Most éppen az egyházmegyei ministránstábor és a gitáros tábor következik. Mindig meglepetéssel látom, hogy bár mennek, mennek el a családok, azért még mindig teltház van ezeken a rendezvényeken. És  jó hangulat! A közösségi együttlétek „életmentőek”, segítenek kizárni legalább egy időre a háborút, a családi, anyagi gondokat, és visszaadnak valamit a normális élet érzéséből… Akik ezeket szervezik, sok személyes áldozatot hoznak érte. Értük is imádkozzunk, hogy bírják, és a családjaik is!

Arra jöttem rá, hogy az elkeseredés ellen az egyetlen megoldás a folyamatos hálaadás. Amikor tudatosan körülnézek és megkeresem, mi mindenért adhatok hálát! És ilyet mindig lehet találni, csak oda kell rá figyelni!
A másik, ami segít, az az, ha másoknak segítünk. Akkor nem a saját szomorúságunk körül forgunk, hanem örömmel tölt el, hogy másnak hasznára lehettünk. (Ami nem jelenti azt, hogy nem ismerjük el a saját nehézségeinket és nem foglalkozunk vele…)
Sok szép példát látok erre magam körül is; odaadó embereket, önzetlen tetteket. Imádkozom, hogy ezek az emberek (és mi magunk is) meg tudjunk maradni a reményben és a hálaadásban.

El tudom képzelni, hogy néha olyan értelmetlennek tűnik ez az ima; hiszen a háború nem ért véget, a családok nehézségei többnyire megmaradtak stb. De – ami nem olyan látványos – óriási dolog, hogy még megvannak az emberek, valahogy bírják, főleg, akiknek van hite és közössége. Az ima eredményét én abban látom, hogy minden körülmények ellenére mégis sokaknak megmaradt a szívében a béke, vagy legalábbis újra és újra meg tud jelenni bennük. Hogy egyáltalán funkcionálnak. Hogy még tudnak nevetni. Hogy fölkelnek reggel és újra folytatják. És ha ezt még szeretettel is tudják tenni, az szerintem tényleg az imádságnak köszönhető; a saját és a mások imájának értünk.
Köszönöm, ha Ti is tovább imádkoztok, a szokott imakérések is mind aktuálisak:

• Urunk és Istenünk! Kárpátaljai testvéreinket hozzuk most eléd. Hálát adunk azért, hogy meg akarnak maradni a Veled való közösségben. Kérjük, add meg nekik a reménység ajándékát, hogy minden lehetetlennek látszó helyzetben felismerjék azt, ami békességükre szolgál.
• Védelmezd, Urunk, azokat a férfiakat, akiket katonának vittek. Te védd meg testük és lelkük épségét, és vezéreld haza őket a családjukhoz.
• Azokért a családokért kérünk, akik a behívástól való félelemben élnek. Őrizd meg szívüket és értelmüket a Te békédben!
• Kérünk, Urunk, a külföldre kényszerült kárpátaljai fiatalokért! Ne engedd, hogy elvesszenek a világban! Segíts nekik, hogy értelmes tevékenységre és közösségre találjanak – és add meg nekik is a békét!
• A szétszakadt kárpátaljai családokért kérünk Téged, Urunk! A távolság ellenére is tartsd meg a házastársak egységét, és segítsd őket a mihamarabbi találkozás felé!
• A Kárpátalján egyedül maradt idősekért kérünk Téged, Urunk! Te legyél társuk a magányban, és küldj hozzájuk jólelkű segítőket!
• Kérünk a háborúban elhunytakért – vedd lelküket magadhoz, hogy a Te végtelen szeretetedből mindörökre a Te békédben örvendezzenek!
• Segíts, Urunk, hogy a kárpátaljai nemzetiségek között megmaradjon a békesség.
• Add, Uram, hogy a sötétségbe a Feltámadt Krisztus fényét vihessük, mindenhová, ahová küldesz minket! Segíts felismernünk ezeket a helyzeteket, és add meg az erőt és a bátorságot, a Te Szentlelkedet, hogy a Te képviseletedben cselekedjünk!

Köszönettel, szeretettel: