Brüsszel, 2024. szeptember 9.
Az alábbiakban a FAFCE elnöke, Vincenzo Bassi az olaszországi Rimini Meeting-en 2024. augusztus 22-én, a Család: A remény helye című rendezvényen elhangzott beszédének magyar fordítása olvasható.
„A FAFCE-t kettős küldetéssel alapították: egyrészt, hogy képviselje a családok hangját nemzetközi szinten, különösen az európai és nemzetközi intézményekben; másrészt, hogy elősegítse a családszervezetek erőfeszítéseit. Szövetségünk több mint 20 ország 33 egyesületét tömöríti. Egy olyan nemzetközi szervezet szemszögéből, mint a FAFCE, a következőképpen látom a családot ma: hogyan tudja a család befolyásolni a történelem sarkalatos pontjait a béke és a remény megteremtésével?
A család egy ugyan magánjellegű, de mégis egyetemes jelentőségű tapasztalat. Nem akarok tudományoskodó lenni, de ez az igazság. Családról beszélni annyit jelent, mint a konkrét valóságról, a szolidaritás tapasztalatáról beszélni, minden egyes ember méltóságának tiszteletben tartásával. A család nélkül az olyan alapelvek, mint az egyenlőség, a szabadság, a szolidaritás nem érthetők meg teljes mértékben. Absztrakt és üres fogalmak maradnak. És ezeket az elveket nem csak szavakkal fejezik ki, hanem meg is élik, megtestesítik a mindennapi tapasztalatokban. A FAFCE pontosan ezt igyekszik megvalósítani: a család példáját a politikai és társadalmi viták középpontjába állítani.
Hadd szóljak jogászként: polgári törvénykönyvünkben még mindig létezik a „jó családapa” fogalma, amely még évezredek alatt sem változott, ez ugyanis még a római jogból ered. Csak a „jó családapa” tapasztalatát átélve érthetjük meg igazán, mit jelent az ésszerűség és a józan ész.
A FAFCE elnökeként személyes szemszögből sokféle valóságot tapasztaltam. Ezek egyike a családi ökumenizmus. Sokat utazunk, és különféle országokból érkező emberekkel találkozunk. Emlékszem egy romániai élményre, ahol egy püspökkel beszélgettem: „Nézze, az ökumenizmust ma leginkább a családban élik meg. A családok már most is együtt imádkoznak, ortodoxok és katolikusok együtt”.
De ez még nem minden. Ha már a befogadásról, beilleszkedésről, migrációról beszélünk, az olasz családjainkra gondolok: éppen a családoknak a más családok befogadására való képessége tette lehetővé számunkra, olaszok számára, hogy beilleszkedjünk azokban az országokban, ahol befogadtak minket.
A családok egysége még a politikai rendszerek megváltoztatásához is hozzájárult. Ne felejtsük el, mi történt Lengyelországban a Szolidaritás (Solidarność) mozgalommal, amely családban élő emberektől indult. Családi egység nélkül nem sikerült volna megvalósítani azt, ami 20 évvel azelőtt lehetetlennek tűnt. A család az egység kifejeződése, és ahogyan azt már korábban említettük, a párbeszédre való képességé is. Egy párbeszéd, amely módszerré válik, egy olyan módszerré, amelyet a társadalom egészére kell kiterjeszteni.
Bevallom, hogy sokáig nem értettem teljesen, mit is jelent Kalkuttai Teréz anya mondása, amikor azt állítja: „A béke a családban és az egyszerű mindennapi dolgokban kezdődik”. Nehéznek tűnt számomra megérteni, különösen a nagy válságokkal és a nemzetközi helyzettel kapcsolatban. Egy egyszerű tapasztalat azonban ráébresztett arra, hogy mire gondolt.
Elmondok egy történetet. Egy Milánóba tartó vonaton ültem egy idős család mellett, akik valamilyen helyi dialektusban beszéltek, valószínűleg Battipagliából vagy Salernóból származhattak. Szeretem a helyi nyelvjárásokat, és hallottam a beszélgetésüket. Egy ponton, Firenzében, egy fiatal, valószínűleg arab muszlim nő felszállt egy gyermekkel és egy bőrönddel. A nő angolul segítséget kért az idős házaspártól, és elmagyarázta, hogy el kell tennie a csomagját, és egy pillanatra itt szeretné hagyni a gyereket. Éppen oda akartam menni, hogy megmagyarázzam a helyzetet, de a (másik) hölgy szó nélkül a karjába vette a gyereket. Két teljesen különböző kultúra, mégis párbeszédbe kezdtek.
A hölgy és a bőröndös arab lány egymáshoz kacsolódott. Egész úton folytatták a beszélgetést, annak ellenére, hogy nem beszéltek közös nyelvet. Mit értek ez alatt? Azt, hogy létezik „családi diplomácia”. Az anyák nem azért nevelik a gyerekeket, hogy háborúba küldjék őket. A tapasztalat pontosan erre tanít bennünket. Ez a két nő abban a pillanatban sokkal bölcsebb volt, mint sok politikus, akik józan ész és a családban megélt tapasztalat nélkül próbálnak bonyolult helyzeteket megoldani.
A mindennapi élet konkrét eseményeinek kreativitást kell szülniük, nemcsak a családon belül, hanem azon kívül is. El kell gondolkodnunk és meg kell értenünk, hogy a párbeszédben lévő közösségek tapasztalatai hogyan teremthetnek háború nélküli jövőt. Azt kell mondjam, hogy ez valóban lehetséges. A Találkozón olyan egyesületek jelennek meg, mint például a Szülői Kör, amelyek megmutatják, hogyan lehet összehangolni a különböző kultúrákat.
Meg kell próbálnunk ennél tovább menni: bárki, aki a nemzetközi jogot ismeri, tudja, hogy minden békeszerződésben van egy szakasz a békítésről. De ezt a részt gyakran elhanyagolják, részben azért, mert nagy nemzetközi testületek kezelik. Mi, keresztények hozzátehetünk valamit: a megbékélés mellett megbocsátást is ajánlhatunk.
A családi hálózatok, a családi egyesületek és a családokat megerősítő intézmények szerepet játszhatnak ezekben a nehéz helyzetekben. Természetesen nem tudnak tűzszünetet teremteni, de megelőzhetik a konfliktusokat, és biztosíthatják, hogy azok ne ismétlődjenek meg. Gondoljunk csak Boszniára vagy Koszovóra, ahol a helyzet pontosan azért maradt nehéz, mert nem fordítottak elég figyelmet a békefenntartó folyamatokra.
Azzal fejezem be, hogy példát kell vennünk erről a két nőről, akik egy egyszerű gesztussal leromboltak minden közöttünk élő előítéletet, az anyaság nyelvét használva, egy olyan nyelvet, amely egyetemes. Ez nem azt jelenti, hogy feladjuk identitásunkat, hanem azt, hogy tudatában vagyunk annak, hogy az együtt létezés örömteli felelősség. A családi élet is örömteli felelősség, nem kiváltság.
A magány korunk nagy betegsége, amely ellen a családi hálózatok segíthetnek. Ugyanez igaz a háborús helyzetekre is. Jártam menekülttáborokban, és biztosíthatom Önöket, hogy minden ember, akivel találkoznak, nagyon jól tudja, hogy békés egymás mellett élésre van szükségük. A gyűlöletet mindig azok szítják, akik a közösségeken kívül állnak és úgy döntenek, hogy ezek a közösségek nem élhetnek békében. Erőssé kell tennünk közösségeinket. És nem egy elvont eszményről beszélek, hanem konkrét tapasztalatokról. Európában ez megtörtént, mégpedig a családok béketeremtő képességének köszönhetően.”
Kép: www.fafce.org
A közzétett szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel engedélyezett.
