Családegyház » Aktuális »

SZÜLETÉSNAPI INTERJÚ BÍRÓ LÁSZLÓ PÜSPÖK ATYÁVAL

2022. október 31.

Születésnapja alkalmából felkerestük Bíró László püspök urat a Pálos Lelki Központban, Pécsen, hogy meghallgassuk és közkinccsé tegyük gondolatait a minket körülvevő világról, benne kiemelkedően a családok helyzetéről.

Püspök atya a hosszú kórházi tartózkodás után a Pálos Kolostor lakója lett Pécsen, és sokunk nagy örömére a Pálos Lelki Központnak is munkatársa. Hogy érzi magát ebben az új helyzetben?

Azt szoktam mondani erre a kérdésre, hogy a Jóisten a tenyerén hordozott. Az utolsó hónapig nem tudtam, hogy szociális otthonban kezdjem-e vagy elfogadjam a pálosok meghívását, ami nagyon konkrét volt. Kialakították a lakást és egyúttal közösséget is kínáltak. Akkor még itt volt a kilencvenéves Csanád atya, a nyolcvanhatéves József atya, a Levente atya, és a fiatalabbak: a tartományfőnök Antal atya, Mihály atya és Szabolcs atya. Mindegyikük igazán intelligens, befogadó és elfogadó ember. Nagy örömöm, hogy itt köztük lelki, szellemi munkát végezhetek. Erre egyáltalán nem számíthattam, a kórházban nem is álmodtam arról, hogy én még misézhetek nyilvánosan és a szószékre állhatok, vagy hogy csoportokat szervezhetek vagy elhívnak valahova, akár prédikálni, akár előadást tartani. Ezek nagyon nagy ajándékok az életben. Most sokszor úgy tűnik, mintha túlvállalnám magam, de jobb attól meghalni, hogy dolgozik az ember, mint hogy leépül a magányban vagy a feleslegesség érzésével a szívében. Így most megyek is, ha hívnak, meg jönnek is hozzám sokan, szóval az unalom nem jellemző az életemre, mint ahogy korábban sem volt. Ilyen a természetem, így érzem jól magam.

A személyes betegségek, a koronavírus járvány, a nehezedő körülmények miatt mindannyian megéreztük, hogy mennyire korlátozott lett az életünk. Ebben a helyzetben mi keresztények hogyan élhetjük meg mégis az Isten gyermekeinek szabadságát?

Sokat segített néhány gondolat. Az egyik egy középkori mondás, ami a betegségem alatt eszembe jutott, hogy a szenvedés egy nagy útra kelés; az ember olyan tájakat ismer fel, amiket azelőtt sosem vett észre. A betegség nemcsak korlátozottság, szabadságvesztés, hanem egy másfajta szabadsággal való megajándékozottság is. Egy látogatóm pedig Placid atya egy gondolatát idézte nekem: „Szibéria addig volt számomra fogság, míg rá nem jöttem, hogy küldetés.”. Rengeteg szép emlékem van, amikor küldetésem volt a kórház. A covidot is megkaptam, hogy bajra bajt idézzek, és kétszer is visszatapsoltak a covid osztályra. Második alkalommal volt egy hajléktalan szobatársam, a József, szemben pedig egy vak embernek, Károlynak volt az ágya, aki borzasztóan tudott káromkodni. Egyszer még a szokásosnál is jobban káromkodott. Odanéztem, hogy lássam, mi a baja. Rájöttem, hogy megkaptuk a fóliázott ebédet és a fóliát nem tudta kinyitni. József ott ténfergett körülöttem, odaszóltam neki: József, nem nyitná ki a Karcsinak az ebédes dobozt?, mire ő így válaszolt: Én nem megyek oda, nem vesződök ezzel. Én nem tudtam lábra állni. Beültem a kerekesszékembe, odamentem a Karcsihoz és kinyitottam neki a dobozt. Elhallgatott a káromkodással, én pedig visszamentem, leültem az ágyam szélére és megettem én is a levest. Közben nem vettem észre, hogy a Karcsinak már elfogyott a levese, ki kéne nyitni a második dobozt is. Mire felnéztem, a József már odament, és a Karcsi már a második fogást ette. Szóval igaz az a latin bölcsesség, hogy exempla trahunt, a jó példa vonz. Ez nagyon látványos missziós élményem volt.

Többen mondták akkoriban, hogy szánalmasan nézek ki, de én nem így emlékszem vissza, nekem az egy szép időszak volt. Sok figyelmességben is volt részem, és nem úgy emlékszem vissza arra a kilencszázhúsz napra, hogy az egy meddő időszak lett volna. Inkább egy nagy lelkigyakorlat volt; tudtam, hogy akkor is pap vagyok, áldozni minden nap volt lehetőségem és nagyon kevés kivétellel minden nap misézhettem. Hévízen a covid előtti időszakban nyilvánosan is misézhettem, és mindig voltak betegek, akik részt vettek a miséimen. Nagy lelkigyakorlat ilyen közel lenni az emberekhez, a pap ilyenkor még inkább megérti a rábízott híveket ebben a megszokottól egészen eltérő környezetben. Missziós jellege volt a kórházi létnek.

Persze hamar elterjedt, hogy mi a foglalkozásom. Egy alkalommal a gyógytornán egy korombeli ember húzta mellettem a gumikötelet a bordásfalnál.

– Maga a püspök? – kérdezte tőlem.

Igennel feleltem, ő pedig elmondta, hogy még életében nem volt misén. Meghívtam, hogy jöjjön el.

– De csak rövidnadrágom van! – panaszolta.

– Rajtam is az van – feleltem én. (Negyven fokos meleg volt.)

Abbamaradt a beszélgetés, nem jött el. Később megint egymáshoz sodródtunk, újra megszólított.

– Református vagyok – mondta.

– Elfér közöttünk – legyintettem.

Megígérte, hogy mielőtt hazamegy, el fog jönni a szentmisére, és meg is tette. Már ősz volt, akadt hosszú nadrágja is. Mise után a fejét két kezébe hajtva ült az előtérben. Odamentem hozzá, megszólított.

– Tudja, püspök úr – akkor már püspök úr voltam neki –, elgondolkoztatott ez a mise, meg amit mondott.

Elmesélte, hogy két fia van, egyiket sem kereszteltette meg, mert ő „piros bibliából” oktatta az embereket. De az egyik fiánál az összes unokája meg van keresztelve, mert katolikus a menye.

Sokat kereszteltem, rengeteg jubiláló házaspárt megáldottam, szóval egy egészen sajátos pasztorális mezőny volt a kórházi lét.

A koronavírus enyhülésével azt reméltük, hogy rendeződik a helyzet, az életünk visszatér a megszokott kerékvágásba. Mire azonban fellélegezhettünk volna, kitört a háború. Az alapvető biztonságérzetünk megingott, megjelent a szívünkben a félelem. Mit kezdhetünk vele?   

Nyilvánvaló, hogy mindenkiben megvan a félelem. Bennem is. Nem egzisztenciálisan, de ott van. Nem látszik a háború vége, inkább a háború eszkalációja. Éppen az idő tájt, amikor kezdődött a háború, megkértek egy előadásra, hogy szóljak az első világháborúról és az egyház szerepéről a békeközvetítésben. Akkor nagyon elsötétült a világ. XV. Benedek pápa sokat dolgozott a békéért, 1917 augusztus 1-jén kiadott egy ragyogó békefelhívást, amit elküldött minden háborús országnak, de egy sem válaszolt rá. Később kiderült, hogy az olaszok, amikor átálltak a Hármas Szövetségből az Antant oldalára, külön megegyeztek abban, hogy nem engedik Róma részvételét a békeközvetítésben. Nagyon szomorú, hogy a pápa mindent megtett, de süket fülekre talált. A Jóisten megadta az utolsó beosztásom következtében, hogy végigjárhattam a két világháború emlékhelyeit, és szemtől-szemben látva a lövészárkokat, rádöbbenhettem a háború értelmetlenségére. Ma is nagyon sötét erők vannak a háború mögött, és ha feltesszük az ősi latin kérdést: Cui prodest, Kinek használ?, lehetnek sejtéseink, de a valódi tényeket nem ismerjük. Azt gondolom, hogy a legtöbb, amit a jelen helyzetben a békéért tehetünk, az imádság, a belső béke megőrzése, a béke mellett állni a saját környezetünkben. A személyes félelmeinkkel szemben pedig tudatosítanunk kell, hogy mindig ahhoz kapunk kegyelmet, amiben benne vagyunk, és nem ahhoz, amit elképzelünk.

Szívügyünk a családok ügye. A jelen veszélyek mellett – beleértve az ideológiai támadásokat is – hogyan erősödhetnek meg a családok és hogyan segíthetik egymást?

Amennyire az ember tudja követni a hírforrásokból a családok helyzetét, látszik, hogy egy nagy összeesküvés zajlik a család ellen. A ritka, adott esetben genetikai problémával is magyarázható szexuális rendellenességeket általánosító, a házasságot gyöngítő törekvésektől nagyon óvakodnunk kell. Ezen rendellenességek előfordulása alacsony, de gyakran úgy felnagyítják, mintha minden ember ilyen kiszolgáltatott lenne, ami nem igaz. A kevésbé tájékozott embereket biológiai ismeretek hiányában széles körűen megvezethetik. Azt gondolom, hogy amiért minket konzervatívnak mondanak, azt gyakoroljuk továbbra is értékmegőrző értelmezéssel. Sokszor mondjuk, szinte közhelynek számít, de igaz, hogy annyi jövőnk van, amennyi egészséges családunk.

Mind a covid, mind a háborús helyzet megtanít bennünket arra, hogy ki-ki a saját környezetében összetartson másokkal, figyeljenek egymásra, ez a legfontosabb. Bár érdekes, hogy pont az első világháborúval foglalkozva láttam, hogy akkor egész Európa azt kiabálta, hogy Éljen a háború!, a Prohászka Ottokár formátumú emberek pedig aggódva nézték a fölvirágozott vagonokat, hogy a rajtuk ülő fiúkból vajon hány fog visszajönni a frontról. Az emberek némelyike a háborútól vallási reneszánszt, társadalmi megújulást várt, de láttuk, mi lett annak a háborúnak a vége: sok százezer halott. Erkölcsi vagy vallási megújulás azonban aligha lett belőle. De az biztos, hogy az ember mégis csak rádöbbenhet önmaga végességére, arra, hogy nem bízhat a maga erejében, és hogy vannak helyzetek, amiket nem lehet megoldani, mert túlnőnek rajtunk. Ilyen a jelen helyzet is. Kegyetlen nehézségek tudnak lenni, de visszatekintve az ember igazat ad az ősi bölcsességnek, hogy teher alatt nő a pálma. Ne sajnáljuk magunkat, tudjuk az igényszintünket a jelen adottságokhoz igazítani, menni tovább, és ahol tudunk, ott álljunk egymás mellett!

Akkor, az első háborúban az igazi túlélni akarók nem eufóriával tekintettek a háborúra, mint Európának a nagy része, hanem félelemmel, de nem reménytelenséggel. A terhek ránk nehezednek, de hosszú távon a remény elveszi a félelmet. Fontos, hogy ne csak a félelmeinket tudjuk egymással megosztani, hanem az éppen aktuális örömeinket is. Az is igaz, hogy sokszor a politikai erők rövidlátása is az ember ellen van, tehát nem tudunk mást tenni, mint figyelni egymásra és figyelni fölfele. A fölfele tekintés lényeges feladatunk, hogy emberek tudjunk maradni az embertelenségben. Mert ha nem tudunk fölfele tekinteni, akkor marad az egysíkúság, a laposság, a pesszimizmus. Az alagút vége horizontálisan nem látszik, de ha van „fönt”, akkor mégis megmarad a remény. Nem szabad ezt a reményt elengedni; a reményt, ami az élő istenkapcsolatból nő ki. Azt gondolom, most az összetartás és a reménynek az ébren tartása a legfontosabb feladataink.

Köszönjük szépen a megosztott gondolatokat, igyekezni fogunk ezeknek szellemében élni, és további áldott szolgálatot kívánunk püspök atyának!

Az interjút készítette: Korom Kata

Kép: Korom Kata

A közzétett szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel engedélyezett.