A farsangi időszak végéhez közeledve elgondolkodhatunk azon, milyen jelentősége lehet ennek a profán ünneplésnek a lelki életünk szempontjából. Bár a maszkabál, a jelmezbe bújás gyakran csupán a gyerekek szórakozásának tűnik, érdemes néhány vetületét mégis áttekintenünk.
A legnyilvánvalóbb talán az, hogy a titok őrzése, a meglepetés, az átváltozás közösséget teremt. Jó felfedezni a másik ember új, ha csak néhány órára is felöltött arcát, hiszen a jelmezválasztás legalább annyit megmutat belőlünk, mint amennyit eltakar. Különösen erős a közösségi élmény, ha a felnőttek is részt vesznek a mókázásban, képesek a gyermekségüket újra megtalálni, együtt bolondozni a kicsikkel. Mekkora dolog egy iskolai farsangon, ha a tanárok is maskarába bújnak, képesek a helyzetükből adódó távolságot áthidalni, hogy megörvendeztessék a tanítványaikat. Milyen élmény a gyerekeknek egy családi farsang, ahol apa és anya is vicces ruhát húz, füleket „növeszt” vagy fekete maciorra, cicabajsza van. Ha a szülő tud az örömben, vigalomban is egész szívvel részt venni, olyan élményt adhat a gyermekének, ami hosszú távon elkíséri mindkettőjüket és erőt adhat a konfliktusok idején.
Ha csak a felnőtt vonatkozásokat nézzük, eszünkbe juthat az álarc, mint olyan eszköz, ami elrejti a valódi arcunkat. Kapcsolatainkat gyakran megrontja az őszinteség hiánya, a vélt vagy valós elvárásokhoz való igazodás kényszere. Nehezen vállaljuk fel a gyengeségeinket, a véleményünket, az érzéseinket, különösen a haragot, a félelmet és a szégyent. Pedig egy jól működő házasságban, családban szilárd alapot jelent a tudat, hogy vállalhatom önmagam és hihetek neked. Ha ez a kettő sérül, a kölcsönös bizalom és elfogadás veszik el. Persze a legtöbb esetben nem tudatos, szándékos megtévesztésről van szó, nem akarjuk egymást becsapni, hanem önmagunk előtt is rejtve vannak a negatívnak gondolt érzéseink, indulataink. Az önismeret és a tudatosság útján haladva képesek lehetünk egyre gyakrabban előtűnni az álarc mögül, egyre inkább önazonosakká válhatunk, mélyítve ezzel a másokkal való kapcsolatainkat.
Fordítsunk egyet a dolgon! Az álarcot, jelmezt nemcsak arra használhatjuk, hogy önmagunkat elrejtsük, hanem arra is, hogy mások bőrébe bújjunk. Ez lehet egy felszabadító, röpke bolondozás, de lelki értelemben jelentheti azt is, hogy növekszik bennünk az empátia, az érzékenység mások iránt. Ma, amikor az infokommunikációs eszközök olyan könnyen és szinte természetesen kínálják az arctalan és személytelen megnyilvánulások lehetőségét, egyre nagyobb értéke van a valódi megismerésnek, együttérzésnek. Ha meghallgatjuk és befogadjuk a családtagjaink, embertársaink gondolatait, érzelmeit, beleképzeljük magunkat a helyzetükbe, akkor könnyebb őszinte, bizalommal teljes kapcsolatot építeni velük.
A házasságtörő asszony történetében Jézus maga is felhívja a figyelmet arra, hogy lépjünk be a másik ember állapotába, helyzetébe és ismerjük fel a közös vonásokat a magunk életével. Az asszonyt vádoló farizeusoknak mindössze ennyit mond: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” (Jn. 8,7). Mekkora lehetőséget kaptak, hogy önmagukkal szembenézzenek, elesettségüket fel- és beismerjék, és közösséget vállaljanak az asszonnyal, népük leányával. Micsoda isteni irgalom áradt feléjük! És milyen kár, hogy a gyilkosság bűnét ugyan elkerülték, de a felkínált kegyelemmel nem tudtak élni.
A farsangi idő lassan lezárul, de az együttérzés ideje nem múlik el. Sőt, a nagyböjt közeledtével erősebb hangsúlyt kaphat az életünkben a másokra való odafigyelés, törődés, a közösségvállalás. Éljük meg az összetartozást, az elfogadást, a növekvő és növeszthető bizalmat a házasságunkban, a családunkban, a társas kapcsolatainkban!
A közzétett szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel engedélyezett.
