„Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” (Mt. 9,15.)
Az egyházi év és egyúttal a keresztény életünk meghatározó szakasza a hamvazószerdától húsvétig tartó időszak, a nagyböjt. A fogalom benne van a köztudatban, de sokan nem tartják fontosnak a böjt megélését, talán azért sem, mert nem ismerik annak igazi mélységét, jelentőségét. Gyakran mi, keresztények is úgy tekintünk rá, mint lemondások, aszketikus gyakorlatok sorára, melynek végén ott van a felszabadító érzés: igyekezetünk és kitartásunk gyümölcseként most már szabad azt, ami eddig tiltott volt. Pedig ennél sokkal többről, másról van szó!
A nagyböjt lényegét Jézus határozottan megfogalmazta számunkra, amikor arról beszélt, hogy „eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt”. Ha nem szembesülünk ennek tényével, ha nem éljük át megrendülve a hiányt, akkor csak felszínes akaraterőpróba lesz a böjtölésünk, és a győzelem még akár akadálya is lehet szentségi életünk növekedésének. Például akkor, ha hibátlanul megtartottuk az önként vállalt lemondásunkat, és ez büszkévé tesz bennünket, de közben egy lépéssel sem kerültünk közelebb a szenvedő Krisztushoz.
A nagycsütörtök esti liturgia oltárfosztása majd elevenen emlékeztet minket, mi a böjt tanítása számunkra. Az Oltáriszentséget elviszik a tabernákulumból, az oltárról eltávolítják a terítőt, a gyertyákat, a feszületet; a templomban lekapcsolják a villanyokat, elcsendesedik minden. A szentségtartó nyitott ajtaja, az üresség, a sötétség szembesít bennünket azzal, mivé lennénk Krisztus nélkül. Mélyen átélhetjük a hiányát, életünk kicsinységét és reménytelenségét, és felébredhet bennünk az igazi vágyakozás Jézus jelenléte iránt. Ha ezt a lelki megtapasztalást tudjuk elővételezni imádságainkban már a nagyböjt folyamán, ezt a hiányérzetet és vágyakozást támogatják meg a lemondásaink és vállalásaink, akkor valóban formálódik a lelkünk a negyven nap során, és valóban feltámad Krisztus a szívünkben húsvét hajnalán.
Van még egy fontos aspektusa a böjt megélésének: a szükséget szenvedő embertársaink iránti empátia, a felebaráti szeretet növekedése. Ha valóságos a lelkünkben a „vőlegény” hiánya és reális, érzékelhető lemondásokat vállaltunk, akkor könnyebben felismerjük mások nehézségeit, veszteségeit, és melléjük tudunk állni együttérzéssel és konkrét segítségnyújtással.
Különösen és fájón aktuális most a közösségvállalás fontossága, amikor tőlünk néhány száz kilométerre háború dúl; ártatlan emberek veszítik el családjukat, otthonukat, biztonságukat, életüket. Náluk bármelyik nap a szó legvalóságosabb értelmében elvihetik, elviszik a vőlegényt, a férjet, az apát, a fiút, a testvért, és senki nem tudhatja, lesz-e még viszontlátás. Anyák és gyermekek menekülnek két sporttáskányi holmival és gyakran fogalmuk sincs, hol éri őket az este, mit hoz a másnap. „Ukrajnában a vér és a könny folyói áramlanak” – mondta Ferenc pápa, hozzátéve, hogy „óráról órára drámai módon növekszik a humanitárius segítségnyújtás szükségessége”.
Egyikünk számára sem kérdés, hogy mi a dolgunk. Kitartó imádsággal és a tevékeny szeretet cselekedeteivel segítenünk kell embertársainkon, és engednünk kell, hogy hiányaik és fájdalmaik megérintsék, megrendítsék a szívünket. A 2022-es nagyböjtben erősen összekapcsolódik bennünk Krisztus áldozata és kereszthalála a háború áldozatainak szenvedésével. Ugyanakkor erősen hisszük, hogy eljön a húsvét, van feltámadás, Jézus Krisztus örök vigasztalónk, gyógyítónk és királyunk, és belé vetett bizalommal hordozzuk testvéreinket és a ránk bízott világ sorsát.
Kép: unsplash.com
A közzétett szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel engedélyezett.
