„Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig befogad engem, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött.”(Mk. 9,37.)
November 9-én ünnepeljük az Örökbefogadás Világnapját. 2014 óta létezik az ünnep, pedig az örökbefogadás mindig is jelen volt az emberi életben, hiszen betegség, háború vagy egyéb ok miatt időről-időre maradtak gyerekek gondoskodó szülők nélkül. Jó esetben valamelyik rokon, ismerős vállalta a felnevelésüket, és biztosította számukra a növekedéshez és a felnőtté váláshoz szükséges feltételeket. Természetes tehát ez a dolog, mégis méltó a megünneplésre.
Az örökbefogadás a gyereknevelésnek olyan különleges formája, amit nem támogat meg a vérségi kötelék, de amiben nagy hangsúlyt kap a személyes döntés: Igen, én akarlak téged. A bevezetőből is kiviláglik, hogy az örökbefogadás célja nem a gyermekre vágyó-váró párok álmának beteljesítése, hanem a gyerekek szükségleteinek betöltése. Ahogy Böjte Csaba testvér fogalmazott: „Minden gyermek érdemel egy esélyt.”. A gyermekvédelmi rendszer és a mellette működő szervezetek, alapítványok feladata az, hogy megtalálják a gyermekhez passzoló, szeretetteljes felnevelésére alkalmas szülőt. Sokan azt gondolják, hogy az örökbefogadni szándékozó szülő igényei szerint választ a „gyerekkínálatból”, de a valóságban a gyermekvédelem munkatársai tesznek javaslatot az örökbeadhatóvá vált kisgyermek számára megfelelőnek tűnő párnak. És ilyenkor következhet a döntés, az életre szóló elköteleződés, mert az örökbefogadás örök befogadás.
Az örökbefogadás rendszere úgy működik, hogy az első hónap még „próbaidő”, a végleges döntést csak azután hozzák meg a házaspárok. (Itt megjegyezzük, hogy mégsem ajánlott ezt az időszakot puszta kísérletnek tekinteni, mert a gyermek lelke sérül, ha bármilyen ok miatt őt „visszaadják” egy hónap után.) Nyilvánvaló, hogy egy hónap alatt nem derül ki a gyermekről minden, ahogy egyébként a vérszerinti utódoknál sem. Az örökbefogadás egy örömökkel és kihívásokkal teljes út, aminek az eleje eltér a gyermekvállalás megszokott módjától, de a későbbiekben – ha a szülők jól végzik a dolgukat – nincs különbség. Ahogy Isten azért szeret minket, mert az övéi vagyunk, mi is a sajátjainkként szeretjük gyermekeinket, akkor is, ha nem a mi testünkből valók.
Szülőnek lenni, akár örökbefogadó szülőnek – ez teljes odaadást, elfogadást és őszinteséget kíván tőlünk. Ez utóbbi kiemelt jelentőségű örökbefogadott gyermekek esetén, mert súlyos traumához vezet, ha később, esetleg mások révén derül ki az igazság. Egyébként is mi oka lehetne a titkolózásnak? A gyermek életútja nem szégyen, az örökbefogadottság nem bélyeg, amit egy életen át viselni kell, hanem bizonyítéka annak, hogy minden gyerek szerethető, élete áldott és mások számára áldás lehet. A szülők, akik teljes szívvel igent mondanak a hivatásukra, készek megküzdeni a kezdeti nehézségekkel, és teljes értékű családként egységben és örömben élnek örökbefogadott gyermekeikkel.
Hitünk szép példát állít elénk Szent József személyében, aki nem pusztán Mária fiát fogadta örökbe, hanem vállalta azt az emberi értelemmel felfoghatatlan küldetést, hogy Isten fiának nevelőapja legyen. Sok nehézséggel kellett megküzdenie, hogy Jézus biztonságban felnövekedhessen és beteljesíthesse Isten akaratát. A József nyomában járó örökbefogadó apák és anyák is oltalmazzák gyermekeik életét, vigyáznak fizikai biztonságukra, megtesznek minden tőlük telhetőt testi és lelki egészségükért és az üdvösség útjára vezetik őket. Nem azt kérdezik tőlük, hogy Honnan jöttél?, hanem hogy Merre tartasz?, és szeretettel mellettük állnak útjukon mindvégig, félelmeket legyőzve és terheket elhordozva is, mert befogadták őket örökre.
Kép: unsplash.com
A közzétett szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel engedélyezett.
