A világ számos országában, így hazánkban is van az évnek egy napja, amikor pillantásunkat a legkisebbekre fordítjuk: programokkal, ajándékokkal, családi és baráti összejövetelekkel megünnepeljük a gyereknapot. Hazánkban ez hagyományosan május utolsó vasárnapja. Az idei évben, sőt, mondhatjuk, az idei évtől azonban ez az ünnep egyetemessé válik, mert Ferenc pápa meghirdette a Gyermekek I. világnapját. Többezer gyermek részvételével kétnapos rendezvényt tartanak Rómában május 25-26-án, amibe lélekben a világ összes gyermeke és mi felnőttek is bekapcsolódhatunk.
Ez alkalomból a Szentatya üzenetet küldött a gyermekeknek, melyben kiemeli, hogy mindannyian fontosak, egyenként szemei egy olyan láncnak, „amely a múltból indulva és a jövőbe nyúlva az egész világot átfogja”. A program mottója: „Íme, újjáteremtek mindent!” (Jel 21,5), ez meghívás kicsiknek és nagyoknak, hogy Jézussal és egymással együttműködve, a Lélek vezetésével imádkozzunk és dolgozzunk egy szebb jövő, egy otthonosabb bolygó, egy emberségesebb társadalom megvalósulásáért.
Ugyan, mit tehetnek a gyerekek? – kérdezhetnék a szkeptikusok. Hiszen erejük, hatalmuk, pénzük, politikai befolyásuk nincs. Mi mégis hisszük, hogy sokat tehetnek közös jövőnkért és megérdemlik, hogy ünnepeljük, nagyra értékeljük őket.
Először is azért, mert megszülettek. Puszta létük tanúságtétel Isten teremtő erejéről és gondoskodó szeretetéről. Nincs más, aki életet adhatna a világnak, és az újszülöttekre pillantva újra meg újra rácsodálkozhatunk a hatalmas ajándékra, amit az Atyától mindannyian megkaptunk.
A gyermekek emlékeztetnek bennünket a növekedés lehetőségére és kötelességére is. Egy felnőtt sem képes olyan bámulatos fejlődésre, mint ők életük első éveiben. (Aztán később újra, a kamaszkor, a felnőtté válás idején.) Megtanulnak kommunikálni. Először csak mimikával, gesztusokkal, aztán szavakkal is. Felismerik az őket körülvevő embereket, pedig senki nem mutatta be őket nekik. Mi, akik az anyanyelvünkből kiindulva (sokszor küszködve) tanulunk meg egy idegen nyelvet, belegondoltunk-e már, hogy egy újszülött két-három év alatt minden előzetes ismeret nélkül elsajátítja a világ egyik legbonyolultabb nyelvét? Megtanulnak mozogni: a fejemeléstől a fára mászáson át a tigrisbukfencig mindent. Képessé válnak használni saját testi és szellemi adottságaikat, mert a szüleik, a családjuk és rajtuk keresztül Isten szeretete vonzza, emeli őket.
A kicsik kitartóak. Vállalnak sok-sok popsira tottyanást, hogy egyedül eljussanak az ágytól az asztalig. Elszántan próbálják a kanálon tartani a levest, hogy bekaphassák végre. Századszor is nekifutnak a toronyépítésnek, hogy hat-nyolc-tíz kocka egymásra kerülhessen. Őket elnézve megszégyenülünk, mert eszünkbe jutnak elengedett, feladott álmaink és terveink.
Nekik van céljuk és el tudnak mélyülni egy-egy tevékenységben. Hány óra telik el, míg egy óvodás magától kijön a homokozóból? Amikor ezt az elszántságot rendkívül gyakori és hangos „akarom”-mal fejezik ki, nem biztos, hogy örülünk neki, de hosszú távon az akaraterő és a kitartás komoly muníció a kiegyensúlyozott és értékes felnőtt élethez. Jó lenne, ha mi is ilyen fókuszáltan tudnánk élni a mindennapjainkat!
A kicsik keresik egymás és a felnőttek társaságát. Ösztönösen tudják, hogy valahova tartozni jó, a közösség, a család ajándék és megtartó erő. Bár a legkisebbek világképe helyzetükből adódóan énközpontú, később egyre inkább megnyílnak mások felé, megtanulnak együtt érezni és osztozni. Jó esetben (ha súlyos traumák nem akadályozzák őket) a mind teljesebb közösség és egység felé haladnak, levetkőzve az önzést. A mi felnőtt életünknek vajon ez az iránya?
A gyerekek gyakran példát adnak irgalomból és megbocsátásból is. Ha megtörtént már velünk, hogy megbántottunk egy kisgyereket és bűntudattól gyötörve bocsánatot kértünk tőle, akkor arra is emlékszünk, milyen könnyen kimondta, hogy „Semmi baj!”, és hogyan simult hozzánk, minden rosszat azonnal el is feledve. Nem dörgölte többet az orrunk alá az elkövetett hibát.
A gyerekek képesek újrakezdeni. Számtalan szívfájdító és megrendítő történetet hallottunk arról, mennyi szenvedést és traumát élnek át ma is a világ minden táján. Mégis fizikai terheket és lelki sebeket hordozva is meg tudják őrizni a reményt és a vágyat egy szebb holnap iránt.
A gyerekek csodálatosak, igaz? Nemcsak a legkisebbek, hanem mindannyian, még az idegeinken táncoló kamaszok is. Növekednek, fejlődnek; reménnyel, kitartással és örömmel töltik meg a világunkat. A Szentatya arra kéri őket, hogy hittel mondják el a Miatyánkot naponta családi, baráti körben, és így buzdítja őket: „Jézus hív bennünket, és azt akarja, hogy vele együtt főszereplői legyünk ennek a világnapnak, és vele együtt dolgozzunk egy új, emberibb, igazságosabb és békésebb világért.”. Igen, ők képesek rá, és mi felnőttek melléjük állhatunk imádsággal és szeretettel, tanulva tőlük és hordozva őket.
Kép: unsplash.com
A közzétett szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel engedélyezett.
