TÉKOZLÓ FIÚK ÉS LÁNYOK

Szent Józsefről több alkalommal megemlékezünk az egyházi év folyamán. Ő nemcsak az édesapák példaképe, az Istenre való odafigyelés szentje, hanem a munkások védőszentje is. Május elsején, Munkás Szent József ünnepén ezt az arcát szemléljük, ebben szeretnénk tanulni tőle.

„Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott.” (Lk. 15, 11-14.)

Mindannyian jól ismerjük a példabeszédet, mely bemutatja az irgalmas atya és a két esendő fiú történetét. Megérint bennünket az atya jósága, aki töretlen hűséggel várja haza megtévedt fiát, és képes megbocsátani neki önzését és züllött életét. Felismerjük benne a mennyei Atya vonásait; talán el is határozzuk, hogy igyekszünk hozzá hasonlóvá lenni, irgalommal fordulni megtévedt, botladozó embertársaink felé.

A két fiúval viszont nem azonosulunk ilyen könnyen. Hamar kijelentjük, hogy nem vagyunk irigyek, mint a nagyobbik, és távol áll tőlünk a kisebbik kicsapongó életmódja. Csakhogy a történet főszereplője (és címadója) a fiatalabbik fiú, próbáljunk meg tehát kapcsolódási pontot találni vele! Persze meglehet a véleményünk arról, hogy előre kikéri az örökségét és ezzel burkolva kifejezi, hogy az apja halálát kívánja. Most azonban fókuszáljunk arra, hogy mit kezd az így megszerzett vagyonnal és hogyan tudja mégis helyrehozni a hibáját!

Első lépésként szórni kezdi a pénzt, meggondolatlanul és értéktelen célokért herdálja el azt, amit kapott. Úgy tűnik, ebben nem tudunk közösséget találni vele, hiszen a mi életünkben nincs kicsapongás, léhaság, jó esetben függőségek sem. (Bár jól tudjuk, nemcsak az alkohol, a dohány és a drogok kötözhetik meg az embert.) Mégis elgondolkodhatunk azon, hogy csak a pénzt, a vagyont lehet-e tékozolni. Hogyan bánunk az Atyától ajándékba kapott időnkkel? Például azzal, amit a munkahelyünkön töltünk?

A napjaink ébren töltött idejének legnagyobb részét ez teszi ki. Hogyan viszonyulunk mi a munkánkhoz? Csak a havi fixért dolgozunk vagy találunk benne ennél magasztosabb értéket is?

A Katolikus Egyház tanításában is megtalálhatjuk ezt a kérdést. XIII. Leó pápa az 1891-ben kiadott, Rerum novarum kezdetű enciklikájában kifejezetten a munkával, a munkások helyzetével foglalkozik. A dokumentum megjelenésének  90. évfordulójára Szent II. János Pál pápa megfogalmazta a Laborem exercens kezdetű enciklikát, melynek bevezetőjében így ír: „Munkát végezve kell az embernek megszereznie mindennapi kenyerét, ugyanakkor munkájával mozdítja elő a technika és a tudományok szüntelen fejlődését, különösen pedig a társadalom – amelyben testvéreivel együtt él – erkölcsi és kulturális életének folyamatos kibontakozását.”. Tehát a munka nem csupán az egyes ember vagy a család megélhetésének biztosítását szolgálja, hanem egyszerűen megfogalmazva a közjót is.

A pénz és az idő mellett eltékozolható a tehetség, az Istentől kapott képességek is. A talentumokról szóló példabeszéd erőteljes képet fest elénk a szolga sorsáról, aki a rábízott vagyont a földbe rejti. Mivel a bibliai időkben egyetlen talentum is hatalmas értéket képviselt, tudhatjuk, hogy az Atya egyikünket sem hagyta tehetségek, a mások szolgálatába állítható képességek nélkül. Nem hivatkozhatunk arra, hogy nekünk kevés adatott! Önmagunk kibontakoztatása, fejlesztése nem elhanyagolható feladatunk.

Pillantsunk most rá a saját munkánkra mindezek fényében, legyünk akár egyetemi professzorok, autószerelők vagy főállású anyák! Akkor vagyunk a helyünkön, ha tevékenységünkkel nem pusztán anyagi javakat biztosítunk önmagunk vagy a szűkebb családunk számára, hanem a képességeinket jól felhasználva szolgáljuk a tágabb környezetünket is: értéket teremtünk és adunk. A teremtett világban dolgozni, szolgálni egyedül az ember képes; a munka emberi méltóságunknak összetevője. Különösen akkor, ha ebben a szellemben is dolgozunk, ha hisszük és törekszünk is rá, hogy valami önmagunkon túlmutatót adjunk a világnak, ezzel is építve Isten országát.

„Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni.” (Lk. 15, 15-16.)

A tékozló fiú hazatérésének első lépése nem a bűnbánat volt, hanem a munka. A vagyon elherdálása és a képességek „elásása” után a disznók legeltetése mozdította ki őt önmaga börtönéből. Ugyancsak a túlélést keresve és kelletlenül, de elkezdett szolgálni, tenni másokért, és ezzel felismerte, hogy van világ a saját határain túl is. Képessé lett meglátni, mennyi mindent kapott és veszített el, és bűnbánatot tartva lassan hazatért. A fogadtatást pedig egy főúri sarj is megirigyelhette volna! Ha pedig magunkban tovább szőjük a történet szőttesét, biztosak lehetünk benne, hogy az ünneplés után a napjai nem henyéléssel és mulatozással teltek, hanem munkával, amelyben kibontakoztatta képességeit, és hálával és örömmel szolgált.

Legyünk mi is így jelen a munkánkban! Szent József, az ács előttünk járt, megmutatva, hogy szélsőséges körülmények között sem lehetetlen szeretni és szolgálni. Ő menekülve, idegen földön is biztosította a Szent Család megélhetését, ugyanakkor munkájával alázatosan és hűséggel szolgálta az embereket annak a méltóságnak tudatában is, hogy ő Isten Fiának nevelőatyja. Mi se legyünk tékozló fiúk vagy lányok, hanem példáját követve bontakoztassuk ki képességeinket, gondoskodjunk a hozzánk tartozókról és szolgáljuk jó szívvel a közjót mindennapi feladatainkban!

Kép: unsplash.com

A közzétett szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel engedélyezett.