„Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.” (Mt. 13,52.)
Minden új kezdet egyúttal egy régi tevékenység, szokás elhagyását is jelenti, hiszen a nagy elhatározások sem teremtenek plusz időt a napjainkban. Ahhoz, hogy többet vagy mélyebben imádkozzunk, gyakrabban olvassuk a Szentírást, önfeláldozóbban böjtöljünk vagy több időt, odafigyelést ajándékozzunk másoknak, szükségszerűen el kell engednünk valamit az addigi életünkből. Valamit, ami igazából nem volt fontos.
Érdemes azonban végiggondolnunk, mi az, ami csupán megszokás, másoktól „megörökölt” hagyomány, és mi az, ami valóban a lényeget érinti, ezért elengedhetetlen. Ha a megújulás hevében hátat fordítunk korábbi értékes tevékenységeinknek, akkor könnyen tévútra kerülhetünk: nem jobbak leszünk a változtatástól, hanem elveszítjük szilárd alapjainkat.
Mária és József példát mutat nekünk ebben is. Ha valakinek, hát nekik igazán megújult az életük azáltal, hogy Jézus megtestesült közöttünk. Ez nem pusztán egy más életállapot volt számukra, hanem egy olyan gyökeres és örökre szóló változás, ami sem azelőtt, sem azóta nem történt meg senkivel. Mária Isten anyja lett, József pedig Isten Fiának nevelőapja. Joggal érezhették volna úgy, hogy ők különlegesek; nagyobb méltóságuk, nagyobb szabadságuk van, mint bárki emberfiának. Mégsem távolodtak el a hétköznapi életüktől, és nem szakítottak őseik hagyományával sem.
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén emlékeztünk arra, hogy József és Mária bemutatták a kis Jézust a templomban. Elhozták az előírt áldozatot: egy pár gerlét, és Istennek ajánlották gyermeküket. Mondhatták volna, hogy ők kiváltságosak, rájuk nem vonatkozik az előírás, hiszen Máriának nincs szüksége tisztulásra, Jézus pedig egészen Istené. Mégis megtették, amit a törvény megkövetelt, mert tudták, hogy itt nem róluk van szó. Felismerték, hogy Jézus születésével különleges szerepet kaptak az üdvtörténetben, tetteik összekötik a messiásváró múltat és az immár beteljesedett jövőt. Ők, akik az Ószövetség gyermekei voltak, az Újszövetséget hozták el az embereknek. A választott nép szent helyén, a jeruzsálemi templomban megjelent a világ Üdvözítője, és akadt is, aki felismerte: Simeon és Anna. Megtörtént a találkozás Isten és ember között.
Mária és József nem volt írástudó, de jártasak voltak a mennyek országának tanításában. Imádságos és Istennek szentelt életükben megtanulták meghallani Isten szavát, felismerni a Lélek hívását és alázattal igent mondani. Tudtak régit és újat is előhozni kincseikből, egyszerre voltak hétköznapi, az évszázados hagyományokat követő zsidó házaspár és Isten Fiának gondoskodó szülei. Megújultak gondolkodásukban, de megmaradtak egyszerű és igaz tetteikben.
Mi is megújulhatunk úgy, hogy közben nem veszítjük el a gyökereinket. Ragaszkodunk Krisztus tanításához és az Egyház hagyományaihoz, mert azok megtartanak bennünket a helyes úton, miközben a mindennapjainkban egyre nagyobb teret adunk Isten Szentlelkének, aki képessé tesz minket a változásra. Így levetjük a régi embert és magunkra öltjük az újat, „aki az Istenhez hasonló, igaz és valóban szent teremtmény” (Ef. 4,24.).
Kép: unsplash.com
A közzétett szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel engedélyezett.
