Karácsony nyolcadának örömében megbújik egy ünnep, amiről tudunk ugyan, mégsem szoktunk vele túl sokat foglalkozni: az aprószentek ünnepe. Olyan epizód ez Jézus életéből, ami elsősorban az ő megmeneküléséről szól, és emellett a Szentírás csak annyit említ, hogy Heródes „Betlehemben meg a környékén minden fiúgyermeket megöletett kétéves korig, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően.” (Mt. 2, 16.) Ezek a kisgyermekek és a családjaik kerülnek most figyelmünk középpontjába, mert történetük többet mond annál, amit első hallásra gondolunk.
Jézus élete felől nézve mindezt, megkönnyebülést érezhetünk, hogy ő nem volt az áldozatok között, és hálával gondolhatunk nevelőatyjára, Józsefre, aki az angyal figyelmeztetését meghallva Egyiptom földjére menekítette a fiát. De mit érezhettek azok az anyák és apák, akik újszülött vagy alig egy-két éves csöppségüket elveszítették? Az ő számukra akkor Jézus nem a világ üdvözítője volt, hanem csak egy idegen kisgyerek – ha egyáltalán tudtak bármit arról, hogy miért kellett a gyermeküknek meghalnia. Máté evangélista le is írta, hogy a beteljesedő prófécia szerint „Ráchel siratja fiait, s nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.” (Mt. 2,18.) Abban a pillanatban egyedül Isten vigasztalhatta meg őket, és csak jóval később, bő harminc év múlva érthették meg, áldozatuknak mekkora jelentősége volt az üdvtörténetben. Talán voltak közöttük olyanok is, akiknek ez nem adatott meg ebben a földi életben.
Az aprószentek pedig egyáltalán nem érthették sem a történést, sem annak miértjét. Mégis aprók és szentek is egyszerre. Az „apróságuk” fiatal életkorukból fakad, a „szentségük” pedig a Jézusért adott életükből, még akkor is, ha ez nem volt, hisz nem is lehetett tudatos döntés részükről. Ez a tény elgondolkodtathat bennünket: Ezek szerint lehet üdvözülni tudatos tettek nélkül? Mi keresztények sokszor úgy gondolkodunk, hogy a kisebb-nagyobb jócselekedeteinket Isten kiegészíti és megszenteli irgalmával, és így azok majd bejuttatnak bennünket a menyországba. Persze erre válaszolhatnánk azt is, hogy nem a tettek üdvözítenek minket, hanem a hit. De az aprószenteknek hitük éppúgy nem lehetett, mint tetteik, mégis szentté váltak nem sokkal Jézus születése után. Nem ismerték őt, de még az Ószövetség tanítását sem, mégis üdvözültek. A titkuk egyszerű: a másért odaadott élet.
Példájuk megmutatja, hogy Isten kegyelme bárkit el tud juttatni az üdvösségre, legyen akár csecsemő, aki még nem ébredt öntudatra, magatehetetlen beteg vagy demens idős ember, akár szellemi teljesítőképessége teljében levő felnőtt. Ugyanakkor azt is megérthetjük, hogy az egyes események pillanatnyi olvasata egészen más lehet, mint amit az örökkévalóság távlatából visszanézve megláthatunk. Ahogy az aprószentek szüleinek az a Jézus nyitotta meg az örök haza kapuját, akiért egykor elszenvedték életük legnagyobb veszteségét: gyermekeik halálát.
Ezek alapján tudhatjuk, hogy az Istenbe vetett bizalmunknak minden esetben felül kell múlnia az értelmi megfontolásainkat, mert ő egyszerre ismeri a jelent és a jövőt, és értelmet tud adni minden szenvedésünknek. Ez nem mindig könnyű, időnként érezhetjük elviselhetetlennek a fájdalmunkat, elhordozhatatlannak a terheinket. Mégis nála találhatunk megerősítést és vigasztalást, és teljes szívvel ráhagyatkozhatunk, mert „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm. 8,28.).
Kérjük az aprószentek közbenjárását, hogy életünk érthetetlen nehézségeiben, súlyos terheiben is bízzunk Isten végtelen irgalmában, hozzánk való hűségében és ne féljünk életünket adni Jézusért, aki halálával és feltámadásával örök életet szerzett nekünk.
Kép: unsplash.com
A közzétett szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel engedélyezett.
